Szombat esténként mikor te ott ülsz,
Ülsz a tévé előtt és csak bámulod mereven,
Ülök a kanapén és kitartóan nézek,
Nézek magam elé, magam előtt pedig te vagy
Egyetlenem.
Kinn a parkban, a tó mellett, ahogy
A nap csillan a bőrödön, a hajadban
A vízcseppek gabalyodnak össze,
Nézlek én áhítattal, hogy te vagy nekem
A csoda, így tisztán és őszintén,
Egymagadban.
Bolond volnék, vagy őrült, hogy
Így, mint bálványt emellek a magasba,
Holott csak szívemnek szavait suttogod
Éjszakánként a fülembe, s mondataid
Kérdésekké válnak, csókjaid kimondatlanul
szavakba.
Szeretném megérteni honnan a képesség,
Hogy röntgenszemmel láss engem,
hiszen ez nekem is gondot okoz,
Te, mint pitypang virágát fújod el
Minden gondom és megrémít, hogy meztelen
Látod lelkem.
Ahogy itt állok előtted, fedetlenül,
Testem a korai téli fa, rajta te vagy a hó
Kutakodsz és turkálsz bennem,
Éjszakánként bebújsz mellém, úgy csinálsz
Mint aki alszik, eközben vagy az én
Csodatakaróm.
És majd a temetésemen, fejből írott
Szavaimmal búcsúzol a világtól,
Helyettem, tavaszi madárként akinek
A téli rejtek megnyugvását jelentette,
Ki párjától, köszönettel búcsúzik, a hőn szeretett
Nyártól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése