keveremkavarom

Az életem tartogat némi meglepetést,

bár nekem nem kenyerem a bekebelezés.

rám mosolyog az utcán, lekötelez,

és ezzel egyszer s mindenkorra elkötelez,

ha nem tetszem neki leszemetez.

lesben ül és figyel, ernyedetlen,

s ha engem olvas némely eredetben,

szemembe súgja, hogy én vele szemben,

nem érdemelek rendet tiszteletben.

rákacsintok szép szememmel,

ellentétben vele, nincstelennel,

aki úgy áll magával, mint fejedelemmel,

s én arcába vágok tenyeremmel.

csiripelték naphosszat a kisverebek,

miközben konyhámban zsemlét szeletelek,

hogy az én életem éppen minap ecsetelt,

odahaza palacsintát bekevert,

s szívemnek iszonytatót lekevert.

hiába az aranyozás, ahogy bekeretez

meg a forró vas mit formára veretez,

ő bűnbakot keres eltökélten,

bámulom őt, hevesen, kinn a sötétségben.
sosem elég a fából csak piszka
mikor a száj olyan trágár és piszke,
képzeli, hogy én a szöszke,
hajlongok mint a nyári ribiszke,
megremeg a térdem bütyke,
fülön lakat, kéztő hegyke,
nem hall a száj, nem éri szesz se.
nekem ez így nem fog menni,
nem akarom én ezt megszokni,
az élet sose fog szeretni,
kinn hagy majd a kertben heverni
én meg csak leszek ott, egy szelet vekni
egész valóm mint a sokathasznált zokni,
fog az asztalnál zokogni.