Mint hajnali égbolton futó kondenzcsík
húzódik bennem reményed.
Nappalokon át kérdő tekinteted vádol.
Tó tükrében mögöttem állsz,
emlékeztetsz ígéretemre,
szememben van mosolyod,
mérföldekre távol.
Mintha mondhatnád, hogy miattam van.
Nem mondhatod.
Nem én tettem.
Szétcibálod gondolatom,
másra fested arcom képét,
de tudd meg én előre szóltam.
Nem hallgatsz,
füled lezárva lesed ajkam,
átfolyik, mint szitán a só,
minden szavam rajtad.
Mintha hallhatnád, hogy mit gondolok.
Nem hallhatod.
Nem gondolok.
Rád találni sosem fogok,
fűszál vagy a tengeremben,
s a levesemben homok.
Mintha érezhetnéd mit akarok.
Nem érzed,
Mert nem téged.
S ha végre eltűnnél
az összefirkált lapról
láthatnám a régnemlátott képet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése