shit.

Szürke füstfelhőbe hentergőzve néztem a múltamba, de nem sejthettem, milyen vészes sebességgel tör felszínre a jövő, a bennem lakozó lény, az, akit talál soha nem akartam megismerni, a legfőbb célom volt, hogy elmulasszam a találkozást. Nem tudhattam előre, hogy az idő olyan, mint a puszta szellő, egyszer csak átsuhan rajtad, és te észre sem veszed.

Odakinn ültem a parkban a kedvenc helyemen, a piros padon. Szerettem ezt a padot. Innen mindenhová el lehetett látni: a fák alá a pokrócokon eszegető párocskákig, a bokrokig ahol a tizenévesek titokban próbáltak csókolózni, egészen a kis tóig a liget végében, aminek a közepébe egy ízléstelen ide-oda fröcskölő szökőkutat dugtak. Idilli volt a kép, túlságosan is. Én vártam, három óra óta, pedig a randi hatra volt megbeszélve. Fogalmam sincs miért jöttem ilyen korán. Talán a kíváncsiság, hogy vajon ma ki, és hogyan teszi tönkre a park mesébe illő képét, és a vágy, hogy mindezt díszpáholyból, a kedvenc helyem kedvenc padjáról nézhessem végig.

Ma valahogy nem akart összejönni semmi. Nem jött vitatkozó szerelmespár, akik egymást pofozgatták a fűben. Ilyenkor az emberek általában csak nézik őket. Nem segítenek, ha egy férfi nagyobbat kever le a nőnek. Akkor sem ha tizenhat éves lányokat cibálnak el padokról harmincéves pasik. Nem érdekli őket már semmi, csakis kizárólag a saját biztonságuk, abban a tévhitben ringatva magukat, hogyha nem segítenek bajba jutottaknak ők sem jutnak majd bajba. Lehet, hogy én sem segítenék... leginkább azért, mert félnék. Tartok a fizikai bántalmazástól, mióta egy régebbi párom arcul csapott. Két hétig lila folttal járkáltam a szemem körül, a munkahelyemen is nehéz volt kimagyarázni egy ilyen sérülést. Nem is a fájdalom, inkább a szégyen, hogy velem ilyet tehet akárki is. Az semmi pénzt nem ér meg.

Nem jött a háromnaponta erre járó kutyatulaj sem, akinek a pudlija folyton odapiszkít a bokrok mellé. Ez alapvetően nem lenne baj, ha összeszedné, mivel a frizbiző kisiskolások elvétett passzai rendszerint itt landolnak pont a kutyakaki közepében. Egyszóval, ma nyugalom volt. Nem tudom mi ütött a világba, de úgy tűnt a részecskék apró rezgései egy ideig egyenletesen zajlottak. Mármint itt a parkban.

Lassan elérkezett a hat óra, és én feszülten figyeltem, hogy kéthetes barátom, mikor fut be az egyik kis macskaköves ösvényen. A tőlem balra lévőt választotta:

-         Szia Viv... Nóri!

-         Ki az a Vivi?

-         A bar... A..a .. barátom húga.

Fel nem fogható az ember, hogy keveri a partnerét a barátja húgával. Hacsak nem él vele titkon nemi életet. Nem ismertem egy barátját sem, eddig nem volt alkalmunk bemutatkozni mint pár, így arról sem volt fogalmam milyen hugica lehet ez a Vivi.

Zajlott köztünk a beszélgetés, bár a szokásosnál sokkal görcsösebben. Ha kérdeztem, másról kezdett beszélni, láttam rajta, hogy zaklatott. Szinte a szemem előtt cikáztak a gondolatai, éreztem, hogy laposabbakat pislogok tőlük.  A száján ömlött a szó, nem is értettem miről, igazság szerint nem érdekelt. Bár volt ennek az egésznek egy egészen furcsa folytatása, amit azt hiszem átaludtam. Hét óra tájékán egy idősebb terrieres pár beszélgetett vidáman, elhaladtak előttünk, majd értetlen fejjel megfordultak, és beszélni kezdtek a barátomhoz. A beszédből hangos szócsata, és az egészből érthetetlen üvöltés alakult ki a három ember között. A srácnak két éves kapcsolata van a terrieresek lányával. A kutya közben odaszart a fűre, egy focilabda pedig teljes egészében összetrancsírozta. Megpróbáltak engem is bevonni a vitába a „hülye ribanc” meg „ez a kis kurvád” vezényszavakkal, de nem hatott rám semmi.

Elmentek mikor felébredtem. Eddig kifejezéstelen arccal ülhettem a kedvenc padomon, amit immár bemocskoltak egy történettel, ami tönkretett egy tökéletes napot a kedvenc parkomban. Idejöttem, arra várva, hogy láthassam azt az embert, aki képes elmaszatolni egy drága képet, amit a híres festő, az élet készített. Vártam a pillanatot, hogy odamehessek hozzá, és elmondhassam neki, mibe rondított bele, és azzal a tudattal aludhassak el, hogy most ő is ébren van, és nagyon hülyén érzi magát. Mindezek ellenére furcsa, hogy aznap én mégis egész éjszaka nyugodtan aludtam.

Rá se néztem a fiúra, aki mellettem ült, aki az imént tette tönkre a saját képét, és tört darabokra egy másikat.

- Akkor szia!

 Nem, nem az enyémet. Tulajdonképpen nem éreztem semmit: fájdalmat, vagy dühöt. Az ember gyarló, de azért jó, ha valaki ott van melletted és kihúz a terrierkakiból.