nincs már bennük értelem,
csak rohadt, bűzölgő érzelem,
egymást hátba vágják,
miközben tőrüket saját szívükbe szúrják.
elfelejtenek visszanézni a hátuk mögé,
meglátni azt ami mögöttük: a törmelék.
minket látnak ott... szemükben mi a söpredék
állnak, egy helyben, csoportosan,
erejük teljében, de mi érnek ők magányosan?
egyedül áll az egyikük a szikláknál,
te közelebb mennél? vagy te is csak állnál?
én várok, úgy ahogy ő soha nem várt,
emlékünkbe s lelkünkbe mély sebeket vájt.
volt rá oka?
hogy volt mersze?
s akkor hátranéz, minden undorral persze.
üres a tekintete, akár csak ő belül,
és én most érzem tudatomon felül,
hogy egyszer még megbánja,
de ha nem, remélem kihányja.
