Szólt már hozzám a szél, röhögött velem a nap, édesen ölelt a nyár de még senki nem vigasztalt úgy ahogy én akartam. Csöndesen, komoran, vitézül... pimaszul szemembe nézve, félelmemre taposva, mint óriás a virágra, cukor helyett inkább borsot rakva kávémba, hogy undorodjak s kacagjam fel magam a lelkemben hemzsegő bánatbuborékok szorításából; rásimulva szívemre. Világ!! ha más nem is, kérlek ölelgess meg engem hogyha folyton folyvást fájnék.
