ajándékkosárként árulom a szíved a szabadpiacon

elkötelezés, nagy dolog, sok lehetőség, te mégis a könnyebb utat választod, titokban, halkan szeretsz, távolról húzol magadhoz, ha túl közel vagyok eltaszítasz, éjjel a gondolatommal alszol el, szinte érzel, és látsz teljes valómban, mosolyt csalok az arcodra a puszta létezésemmel. olyan sokáig éltél álomvilágban de nem akarsz felébredni, arcodon a könnycseppek, mint ezernyi álmod hullanak a mélybe 

good bye brielle

azon kapod magad, hogy emészt valami, láthatatlan, belülről old fel, és mire észbe kapsz az asztalnál sírsz, jön egy fuvallat és  a fűben hemperegsz, majd megint szorul a gyomrod és nem tudod hogy nevess e vagy zokogj, hogy kell e az álmosoly vagy tényleg szabadulj meg a láctól.

követni foglak a sötétségbe

No blinding light or tunnels to gates of white 

Just our hands clasped so tight 

Waiting for the hint of a spark 

If heaven and hell decide 

That they both are satisfied 

Illuminate the no's on their vacancy signs 

If there's no one beside you 

When your soul embarks 

Then I'll follow you into the dark

friends.

vannak olyan barátaid, akivel folytonos kontaktusba kell lenned, minden nap látnod kell őket, együtt kell mennetek órákra, és pisilni, menzára, udvarra és akárhova... és van az olyan barátod akivel nincs szükségetek folyton egymás társaságára, mert anélkül is tudod hogy számíthatsz rá, és összetartoztok. és ő is tudja

A felnyitott bőrön át szökik el az élet....

Néha csak úgy ülök a széken, padon, a földön , számolom a perceket, nézem az embereket, a gesztusokat, a rezdüléseket, várom a csodát... a percek múlnak, az emberek mennek, a gesztusok eltűnnek a rezdülések elhalkulnak, míg végül egy magam maradok, kénytelen lépek az ajtóhoz, és a remény ami mindvégig bennem volt az utolsó leheletét is kicsikarta magából... kilépve az ajtón magam mögött hagyom a csendet, és a csodát.

A rossz tanuló és az osztály

Reggel éppen csak beértem az első órámra. Biológia. Az kéne még, hogy a felelés sora valamely csoda folytán rám kerüljön. Öt perccel ezelőtti gondolatom álmos agyam rengetegébe zúdítottam. Komótosan ballagok a helyemre, leteszem a pingálatlan könyvemet az asztalra és táskámban hagyom a mezítelen munkafüzetem. Nem hagyhatom, hogy az osztály izzó levegőjének zónájába essen.

Belép Őfelsége.  Mi felállunk mélységes tiszteletünket jelezvén, alig, hogy térdre nem borulunk előtte, s esdekelünk könyörületért. Ő leül a trónra, fodros báli ruháját megigazítja a mellkasán, s azon a gyönyörűséges tomporán. Kinyitja a bibliát és elmélyülten szemléli, mintha most találkozna először a hit és az isteni tudás szentségével. Gondosan ápolt porcelánkeze végigfut a papíron, a lap alján megállva csókos száját szóra nyitja:

-          Tehát … a felelőnk … Szappanos.

A szívem egy pillanatra megáll. Nem. Az lehetetlen. Soha egyszer sem vétettem a törvény ellen – úgy, hogy bárki is tudott volna róla a padtársamon kívül.  Nem küldhetnek bitófára, kétségkívül hihetetlen az életfogytiglan tartó halálbüntetés. Tettethetnék ájulást, vagy rosszullétet, esetleg szó nélkül kirohanhatnék rókázást színlelve. Nem csinálhatom. Felállok és szememmel intek a Balázs padtársamnak, hogy gyorsan-gyorsan a munkafüzetét. Odaadja, ceruzáért kotorászok.

-          Tehát jöjjön ki kérem!

… végre találok egy tollat áthúzom a Balázs Lillát felírom, a saját nevemet…

-          Mikor jön már tehát?

…előveszem a könyvemet, átolvasom még, megszólal a telefonom. A többiek észreveszik, hangos beszélgetés, hörögés, tüsszögés és nevetés tör elő belőlük, míg én kikapcsolom az idétlenül visongó szerkezetet. Végre elhallgatott. Kibukdácsolok, mialatt az osztály elcsendesedik. Olyan volt az egész mint a némafilmek zenei aláfestéssel.

-          Itt a munkafüzet tanár nő, kérem!

Szeme villámként fut végig barátnőm keze írásán. Felteszi a rettegett kérdést, amit a világon senki nem akar hallani:

-          K – É – S – Z – Ü – L – T – É – L  ? ? ?

-          Persze, hogy, tanárnő.

Mindezek a szavak buborékként buggyantak ki lebiggyesztett ajkaim közül. Első kérdésére nem figyeltem. De hallottam a tollak eszeveszett sercegését a papírokon, majd megláttam a trónus háta mögött himbálódzó feliratot, melyet épp csak hunyorítva el tudtam olvasni: CITRUS.

-          Citrus az tanárnő kérem!

Az első helyes válasznak bizonyult, ám a továbbiak, olyan tempóban suhantak át a tudatomon, hogy azóta elfelejtettem mi is történt valójában. A legutolsó mondat, amiben biztos vagyok:

-          Köszönöm. Tehát, ez, tehát (körmöli a gömböcöt és a másikat) … tehát egy hármas.

Gondolkozik, megcsodálja keze munkáját, elmélázik, belevájja tekintetét a naplóba és tekintgeti még ha nem is az érdemes, de azt a „bizonyos” jegyet.

A papírok eltűntek, a ceruzák mély hallgatásba merülve bújtak a zugaikba, mindenki elégedetten mosolygott, még én is. Azzal visszacsúsztam a padba és áttoltam a munkafüzetet egy cetlivel benne Balázs Lillának a padtársamnak

                

                   „Köszönöm”

stilizál

stilizál, mint ábrázolni. barbi mondta ezt, az a lány akivel a fajankók nem értenek szót. nyitott vagyok új dolgokra, szeretem, ha valaki van annyira művelt, hogy ne mindig ugyanazokat a kifejezéseket használja a megnyilvánulásaiban. az eget hatalmas óceánnak a vidáman bucskázó felhőket alulról teknősnek stilizálom. Ha  a mostani érzésemet kéne stilizálnom, azt mondanám, hogy nyugodt vagyok. nem érdekel hogy holnap két témazárót írunk. nem írok vissza senkinek nem foglalkozom semmivel nem beszélek nem látok. létezem ilyenkor egyáltalán?

mikor kicsordul a poharad

i l l a t, mellyel akárhányszor belépsz egy helyre csordultig telemegy az orrod, és mikor távozol, ahogy az illat is, hiányérzeted támad.

k é p, melyre akárhányszor ránézel mosolyogni támad kedved és ugyanez a kép, melyet, ha megpillantasz csordultig telik a szemed könnyel.

h a n g, amit belül ha hallasz vidáman dúdolod, s ha énekled lelked csordultig van élettel.

í z, mely egy románcra emlékeztet, a mindennapi csókra, a dohányra mellyel  csordultig töltöd a cigarettád.

f r i s s, mint az őszi hajnal levegőjéből szippantott tömeg, mely megtisztítja fejed csordultig gondolatokkal telt tartományát.

l á t h a t a t l a n, mint a kép amit magadról alkotsz megkérdőjelezve mások biztos tudatát abban a reményedben, hogy talán nekik van igazuk, mikor csordultig vagy fájdalommal.

h a l k, mint azok a dallamok, melyek reggel motoszkálnak a fejedben, és csordultig töltenek ötletekkel egy kis pluszt adva a mindennapjaid unalmas rengetegéhez.

é d e s, mint a csokoládé, mikor a szád csordultig megtömöd vele, remélve, hogy feledteti az emlékeidet és kárpótol a hiányokért.

volt

sokat beszélsz, pont hogy keveset mondasz, és ha keveset beszélsz, többet értek belőled, ha közel vagy túl távol, ha távol vagy túl közel érsz, a nemed az igen, az igened a nemed, az életed hazugság, a hazugság az életed, sírok és te nevetsz, mosolyognom kell és megvonod a vállad, kinyújtom a karom te elhúzod a kezed, nyújtod a tiéd, de én el fogom engedni, el kell engednem belefáradok az örökös huzavonába, a meg nem egyezésbe, az utálatba és abba hogy szeretlek. szerettelek.

always and nevers.

Nem mondhatom, hogy mindig, és azt sem , hogy soha, hiszen mind a kettő túl nagy fogalom és akadhat valami kivétel a szabályok alól, de tudom, hogy én megtaláltam azt a helyet, ahol elfogadnak, nem néznek rám úgy, mintha bolond lennék ha mesélek a lila elefántokról vagy az égen úszó teknősökről, ha önmagamból kikelve gátlás nélkül énekelek, ha az igazi véleményemet osztom meg velük és nem a világ szerint elvárt elképzeléseket, hisz őket nem érdekli, ha más a stílusom, ha más zenét szeretek, nem veszik figyelembe, hogy mennyire kiment a divatból a cicanadrág, nem űznek gúnyt belőlem, ha valamit félreértek és mindezeket egybevetve tolerálják, hogy ki vagyok valójában.

angolóra.

Mikor először lépsz be az életbe ártatlan vagy, kíváncsi és nem figyelsz a viszontagságokra, stilizálod a körülötted lévő univerzumot vonalakkal és színekkel, semmi olyan nincs, amit rosszul tennél, hisz minden ív tökéleteset ábrázol, és te vagy a középpontban. Az idő során a színek elmosódnak, az élek kirajzolódnak, az ívek egyre szögletesebbek majd rádöbbensz, hogy börtönbe zártak, a saját börtönöd rabja lettél melyet te teremtettél magadnak, de önhibádon kivül, a világod ketrece lesz a végzeted, s a szép álmok, remények, a vonalak, az ívek, a kékek és a pirosak fokozatosan fakulnak meg s végül teljesen kitörlődnek a tudatodból.

blue

Kék füstfelhőbe hentergőzve néztem a múltamba, de nem sejthettem, milyen vészes sebességgel tör felszínre a jövő, a bennem lakozó lény, az, akit talál soha nem akartam megismerni, a legfőbb célom volt, hogy elmulasszam a találkozást,   és hogy az idő olyan, mint a puszta szellő, egyszer csak átsuhan rajtad, és te még csak észre sem veszed.

buszon

a busz motorjának hangját hallom, egészen az agyamig hatol a berregése s amint látom az szemem előtt elsuhanó emberek sziluettjét az utcán elmélázom azon, hogy ők vajon most mit gondolhatnak, aztán a busz megáll, újabb emberek szállnak fel, és -le  és felötlik bennem, hogy talán az élet is ilyen. Mikor elkezdődik, akkor jön a te buszod, felszállsz rá, s amíg fenn vagy rajta éled az életed, itt-ott zötykölődik az út, van sima terep, vannak megállók, leszállhatnak az ismerőseid is de rövid az út és túl közel a végállomás, és van aki esélyt sem kap a felszállásra mégis lekési.

smile

a legrosszabb, ha rossz napod van, végig kísér egész délután, és gyötörnek a gondolatok meg, hogy legyen vége végre már. a folyó lassan csobog, az idő lassan telik, vérlázító, ahogyan az idegeid agyadat préselik. gyomrod görcsben, képzeletben már a falat kaparod, minden szó megőrjit csak úgy dühöngsz mégha nem is akarod. hazamenni, énekelni olvasni és elmerengni, akármit csinálhatsz, de az ideg összeroppanást lehetőleg elkerülni. ha olykor-olykor van ilyen nap akkor enélkül talán nincs is élet? miért nem teheted tökéletessé a világod ha éled? miért tűrj és viseld el, ha valami bánt vagy felkavar és bírd ki úgy szótlanul, mint erdőben az avar? eltaposva, meggyötörten, véleményed érdektelen, s ha a sors úgy akarja, létezésed lényegtelen. a te hibád? te lettél ilyenné? hisz ez csak egy rövid stádium. lehet hogy a sejtjeidből hiányzik a kálium. Ez csak egy állomás, szimpla lelkiállapot, amely néha napján kihozza belőled az állatot. és sokszor elég egy mosoly, csupán egy jó hír, ez lehet ilyenkor kedvedre gyógyír. képzeld csak el, ha mindenki így élne... bezárkózna folyton a magánytól félve, hogy ez alatt elveszít mindent, közben e miatt kesereg, vajon mi kell még a boldogsághoz, egy egész hadsereg?

kérlek nevess... mosolyogj rám és velem is elfelejtetsz minden rosszat. fényt viszel az életembe beleragyogsz a szemembe lelkem mélyen elolvad, szeretném, hogy tudd én rád gondolok naphosszat...

múlandó

elmúlás.

nem mondom hogy nem jó a változás.

sokszor muszáj,

sokszor fáj.

van amiért kár a feláldozás,

a tetteidért kell a feloldozás.

elmúlik a nappal,

elmúlik az éjjel.

elmúlik az éhség.

elmúlik a kényszer?

elmúlhat e nap úgy,

hogy ne tennél valamit ugyanúgy,

hogy nem gondolkozol és később megbánod

utána tartod a hátad, az ütést meg állod.