Néha csak úgy ülök a széken, padon, a földön , számolom a perceket, nézem az embereket, a gesztusokat, a rezdüléseket, várom a csodát... a percek múlnak, az emberek mennek, a gesztusok eltűnnek a rezdülések elhalkulnak, míg végül egy magam maradok, kénytelen lépek az ajtóhoz, és a remény ami mindvégig bennem volt az utolsó leheletét is kicsikarta magából... kilépve az ajtón magam mögött hagyom a csendet, és a csodát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése