a legrosszabb, ha rossz napod van, végig kísér egész délután, és gyötörnek a gondolatok meg, hogy legyen vége végre már. a folyó lassan csobog, az idő lassan telik, vérlázító, ahogyan az idegeid agyadat préselik. gyomrod görcsben, képzeletben már a falat kaparod, minden szó megőrjit csak úgy dühöngsz mégha nem is akarod. hazamenni, énekelni olvasni és elmerengni, akármit csinálhatsz, de az ideg összeroppanást lehetőleg elkerülni. ha olykor-olykor van ilyen nap akkor enélkül talán nincs is élet? miért nem teheted tökéletessé a világod ha éled? miért tűrj és viseld el, ha valami bánt vagy felkavar és bírd ki úgy szótlanul, mint erdőben az avar? eltaposva, meggyötörten, véleményed érdektelen, s ha a sors úgy akarja, létezésed lényegtelen. a te hibád? te lettél ilyenné? hisz ez csak egy rövid stádium. lehet hogy a sejtjeidből hiányzik a kálium. Ez csak egy állomás, szimpla lelkiállapot, amely néha napján kihozza belőled az állatot. és sokszor elég egy mosoly, csupán egy jó hír, ez lehet ilyenkor kedvedre gyógyír. képzeld csak el, ha mindenki így élne... bezárkózna folyton a magánytól félve, hogy ez alatt elveszít mindent, közben e miatt kesereg, vajon mi kell még a boldogsághoz, egy egész hadsereg?
kérlek nevess... mosolyogj rám és velem is elfelejtetsz minden rosszat. fényt viszel az életembe beleragyogsz a szemembe lelkem mélyen elolvad, szeretném, hogy tudd én rád gondolok naphosszat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése