Reggel éppen csak beértem az első órámra. Biológia. Az kéne még, hogy a felelés sora valamely csoda folytán rám kerüljön. Öt perccel ezelőtti gondolatom álmos agyam rengetegébe zúdítottam. Komótosan ballagok a helyemre, leteszem a pingálatlan könyvemet az asztalra és táskámban hagyom a mezítelen munkafüzetem. Nem hagyhatom, hogy az osztály izzó levegőjének zónájába essen.
Belép Őfelsége. Mi felállunk mélységes tiszteletünket jelezvén, alig, hogy térdre nem borulunk előtte, s esdekelünk könyörületért. Ő leül a trónra, fodros báli ruháját megigazítja a mellkasán, s azon a gyönyörűséges tomporán. Kinyitja a bibliát és elmélyülten szemléli, mintha most találkozna először a hit és az isteni tudás szentségével. Gondosan ápolt porcelánkeze végigfut a papíron, a lap alján megállva csókos száját szóra nyitja:
- Tehát … a felelőnk … Szappanos.
A szívem egy pillanatra megáll. Nem. Az lehetetlen. Soha egyszer sem vétettem a törvény ellen – úgy, hogy bárki is tudott volna róla a padtársamon kívül. Nem küldhetnek bitófára, kétségkívül hihetetlen az életfogytiglan tartó halálbüntetés. Tettethetnék ájulást, vagy rosszullétet, esetleg szó nélkül kirohanhatnék rókázást színlelve. Nem csinálhatom. Felállok és szememmel intek a Balázs padtársamnak, hogy gyorsan-gyorsan a munkafüzetét. Odaadja, ceruzáért kotorászok.
- Tehát jöjjön ki kérem!
… végre találok egy tollat áthúzom a Balázs Lillát felírom, a saját nevemet…
- Mikor jön már tehát?
…előveszem a könyvemet, átolvasom még, megszólal a telefonom. A többiek észreveszik, hangos beszélgetés, hörögés, tüsszögés és nevetés tör elő belőlük, míg én kikapcsolom az idétlenül visongó szerkezetet. Végre elhallgatott. Kibukdácsolok, mialatt az osztály elcsendesedik. Olyan volt az egész mint a némafilmek zenei aláfestéssel.
- Itt a munkafüzet tanár nő, kérem!
Szeme villámként fut végig barátnőm keze írásán. Felteszi a rettegett kérdést, amit a világon senki nem akar hallani:
- K – É – S – Z – Ü – L – T – É – L ? ? ?
- Persze, hogy, tanárnő.
Mindezek a szavak buborékként buggyantak ki lebiggyesztett ajkaim közül. Első kérdésére nem figyeltem. De hallottam a tollak eszeveszett sercegését a papírokon, majd megláttam a trónus háta mögött himbálódzó feliratot, melyet épp csak hunyorítva el tudtam olvasni: CITRUS.
- Citrus az tanárnő kérem!
Az első helyes válasznak bizonyult, ám a továbbiak, olyan tempóban suhantak át a tudatomon, hogy azóta elfelejtettem mi is történt valójában. A legutolsó mondat, amiben biztos vagyok:
- Köszönöm. Tehát, ez, tehát (körmöli a gömböcöt és a másikat) … tehát egy hármas.
Gondolkozik, megcsodálja keze munkáját, elmélázik, belevájja tekintetét a naplóba és tekintgeti még ha nem is az érdemes, de azt a „bizonyos” jegyet.
A papírok eltűntek, a ceruzák mély hallgatásba merülve bújtak a zugaikba, mindenki elégedetten mosolygott, még én is. Azzal visszacsúsztam a padba és áttoltam a munkafüzetet egy cetlivel benne Balázs Lillának a padtársamnak
„Köszönöm”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése