Őszi éjszakán

vergődöm szobámban,

ágyamban  rossz álmok

kísértenek talán.

Elmélázok éltemen,

Titkokon és vágyakon,

A pókfonalakon és

Konyhakéseken.

Térdemen fej

Lábamon  kezem

Mintha egy idegen

Ülne itt rezzenéstelen.

Ficánkolok, toporzékolok,

Olyan lehetek,mint

Egy rossz kisgyerek,

Ki anyámra bajt hozok.

Tán az is vagyok.

Meglehet itt te vagy,

Akin nyomot hagyok.

Nem értelek,

Hiába hallgatom szavaid,

Más nyelvként fogja

Fel fülem, pedig kértelek.

Magyarázd el!

Tudni akarlak,

Látni a gondolatod,

A földről kapni fel.

Te naponta áthajtasz a piroson,

Miközben a vesém

Érted kioson

az ablakon.

Kerülhetnél, előzhetnél,

de neked eszedbe se jut

átmenni egy

behajtanitoloson.

Néha meg adhatnál,

Elsőbbséget másnak,

De te adsz az élvezetnek

Meg a szexualitásnak.

Lehet nem téged nem értelek,

Futnak szememben a végletek

egymásba

És eltűnsz az

Útvesztőben, s félek végül

Én szúrlak majd hátba.

ébredj rá!

Fuss el a világ elől

Rejtőzz el egy fa alá

És idd meg az álmaidat

A kedvenc bögrédből.

Nézd ahogy a nap sugarai

Az arcod tükrét rajzolják

A lombokra

A reményt amit

Nap mint nap beletöltesz

Egy edénybe, hogyan

Dönti fel egy szempillantás

Alatt a megérthetetlen.

Ne akard megfejteni

Miért ordítanak kismadarak

A hátadba, miközben

Hazasétálsz a végtelenből.

Felesleges azon gondolkoznod

Mi vár rád, miután megetted

Az elmúlást, mert örökké

Üldözni fog a kétely.

shit.

Szürke füstfelhőbe hentergőzve néztem a múltamba, de nem sejthettem, milyen vészes sebességgel tör felszínre a jövő, a bennem lakozó lény, az, akit talál soha nem akartam megismerni, a legfőbb célom volt, hogy elmulasszam a találkozást. Nem tudhattam előre, hogy az idő olyan, mint a puszta szellő, egyszer csak átsuhan rajtad, és te észre sem veszed.

Odakinn ültem a parkban a kedvenc helyemen, a piros padon. Szerettem ezt a padot. Innen mindenhová el lehetett látni: a fák alá a pokrócokon eszegető párocskákig, a bokrokig ahol a tizenévesek titokban próbáltak csókolózni, egészen a kis tóig a liget végében, aminek a közepébe egy ízléstelen ide-oda fröcskölő szökőkutat dugtak. Idilli volt a kép, túlságosan is. Én vártam, három óra óta, pedig a randi hatra volt megbeszélve. Fogalmam sincs miért jöttem ilyen korán. Talán a kíváncsiság, hogy vajon ma ki, és hogyan teszi tönkre a park mesébe illő képét, és a vágy, hogy mindezt díszpáholyból, a kedvenc helyem kedvenc padjáról nézhessem végig.

Ma valahogy nem akart összejönni semmi. Nem jött vitatkozó szerelmespár, akik egymást pofozgatták a fűben. Ilyenkor az emberek általában csak nézik őket. Nem segítenek, ha egy férfi nagyobbat kever le a nőnek. Akkor sem ha tizenhat éves lányokat cibálnak el padokról harmincéves pasik. Nem érdekli őket már semmi, csakis kizárólag a saját biztonságuk, abban a tévhitben ringatva magukat, hogyha nem segítenek bajba jutottaknak ők sem jutnak majd bajba. Lehet, hogy én sem segítenék... leginkább azért, mert félnék. Tartok a fizikai bántalmazástól, mióta egy régebbi párom arcul csapott. Két hétig lila folttal járkáltam a szemem körül, a munkahelyemen is nehéz volt kimagyarázni egy ilyen sérülést. Nem is a fájdalom, inkább a szégyen, hogy velem ilyet tehet akárki is. Az semmi pénzt nem ér meg.

Nem jött a háromnaponta erre járó kutyatulaj sem, akinek a pudlija folyton odapiszkít a bokrok mellé. Ez alapvetően nem lenne baj, ha összeszedné, mivel a frizbiző kisiskolások elvétett passzai rendszerint itt landolnak pont a kutyakaki közepében. Egyszóval, ma nyugalom volt. Nem tudom mi ütött a világba, de úgy tűnt a részecskék apró rezgései egy ideig egyenletesen zajlottak. Mármint itt a parkban.

Lassan elérkezett a hat óra, és én feszülten figyeltem, hogy kéthetes barátom, mikor fut be az egyik kis macskaköves ösvényen. A tőlem balra lévőt választotta:

-         Szia Viv... Nóri!

-         Ki az a Vivi?

-         A bar... A..a .. barátom húga.

Fel nem fogható az ember, hogy keveri a partnerét a barátja húgával. Hacsak nem él vele titkon nemi életet. Nem ismertem egy barátját sem, eddig nem volt alkalmunk bemutatkozni mint pár, így arról sem volt fogalmam milyen hugica lehet ez a Vivi.

Zajlott köztünk a beszélgetés, bár a szokásosnál sokkal görcsösebben. Ha kérdeztem, másról kezdett beszélni, láttam rajta, hogy zaklatott. Szinte a szemem előtt cikáztak a gondolatai, éreztem, hogy laposabbakat pislogok tőlük.  A száján ömlött a szó, nem is értettem miről, igazság szerint nem érdekelt. Bár volt ennek az egésznek egy egészen furcsa folytatása, amit azt hiszem átaludtam. Hét óra tájékán egy idősebb terrieres pár beszélgetett vidáman, elhaladtak előttünk, majd értetlen fejjel megfordultak, és beszélni kezdtek a barátomhoz. A beszédből hangos szócsata, és az egészből érthetetlen üvöltés alakult ki a három ember között. A srácnak két éves kapcsolata van a terrieresek lányával. A kutya közben odaszart a fűre, egy focilabda pedig teljes egészében összetrancsírozta. Megpróbáltak engem is bevonni a vitába a „hülye ribanc” meg „ez a kis kurvád” vezényszavakkal, de nem hatott rám semmi.

Elmentek mikor felébredtem. Eddig kifejezéstelen arccal ülhettem a kedvenc padomon, amit immár bemocskoltak egy történettel, ami tönkretett egy tökéletes napot a kedvenc parkomban. Idejöttem, arra várva, hogy láthassam azt az embert, aki képes elmaszatolni egy drága képet, amit a híres festő, az élet készített. Vártam a pillanatot, hogy odamehessek hozzá, és elmondhassam neki, mibe rondított bele, és azzal a tudattal aludhassak el, hogy most ő is ébren van, és nagyon hülyén érzi magát. Mindezek ellenére furcsa, hogy aznap én mégis egész éjszaka nyugodtan aludtam.

Rá se néztem a fiúra, aki mellettem ült, aki az imént tette tönkre a saját képét, és tört darabokra egy másikat.

- Akkor szia!

 Nem, nem az enyémet. Tulajdonképpen nem éreztem semmit: fájdalmat, vagy dühöt. Az ember gyarló, de azért jó, ha valaki ott van melletted és kihúz a terrierkakiból.

egykéthá.

Arcok, puszta tekintetek, melyekből az ember olvasni tud. Mindenki olyannak látja őket, amilyennek látni akarja. Hazugság ül az arcokon: a homlokon ráncok jelennek meg, a szemöldök értetlenül összehúzódik. Elbizonytalanodunk, látszólagosan. Az ember zsigerből hazudik. Egyetlen szóból képes hazugságot kreálni. Annyi ember keveri a dolgokat, a színtévesztők a kéket és a lilát, néhány ember a bal és jobb kezét, miért ne lenne összekeverhető az igen és a nem is?

Alice is hazudott. Az utóbbi hét évben talán csak a „pisilnem kell” és a „hát beszarok” –féle megszólalásaira lehetett ráfogni, hogy őszinte.

Újabb ködös őszi reggelre ébredt. Az ablakokon át nem látott egyebet, mint a körös - körül leülepedő végtelen nyomasztó vakságot. A valóságot. Vak volt, annyira vak , hogy nem fedezte fel az őt körbevevő csodát, miközben az tárt karokkal várta. Érezte, hogy erre a gondolatra szeme, akár a kinti táj ködfátyolos lett. Gyorsan elkapta a tekintetét az ablakról, és kívülről, mint egy kigúvasztott szemű mozi-néző nézte a kezét, ahogy a reggeli rituáléhoz illőn odanyúl a konyhaszekrényhez. A fridzsiderben poros borospoharak, megfakult lábasok és a festés néhai nyomával rendelkező tányérok álltak. Kivett egyet a borospoharak közül, és odafordult hűtőhöz. Kinyitva nem sokat láthatott benne, hisz a villany nem égett. Rég kikapcsolták nála az áramot. Ugyan, hisz mi a francból fizetné a bérlakást, a tüdőrákjából?! Nem volt benne biztos, hogy nincs neki... Kivett egy már felbontott olcsó bort, és színültig töltötte a poharát. Érezte a szokásos gombócot a torkában, úgyhogy elővett 6 szemet azokból a kis bogyókból és pirulákból, amikről fogalma sem volt mire jók. Nem is érdekelte. Azzal a piros Viceroyt markába zárva egy doboz gyufával leült a tévé elé. Bekapcsolni nem akarta, de hosszasan bámulni kezdte. Egy, kettő, három korty... egy, kettő, három gyógyszer. Szédülni kezdett, körülnézve a szobában meglátott egy képet. Egy szőke hajú, zöld szemű lány mosolygott rá, aki fekete színű pónilovat ölelgetett. Majdnem 2 éve, hogy utoljára látta azt a szempárt. Akkor heves szócsata zajlott le köztük. A lánynak elege lett, hogy anyja munkamániás, megrögzött maximalista. Rá mindig a dada vigyázott. Megszámlálni sem lehet, hány gyerekvigyázót hozott ki végérvényesen a sodrából. Neki anya kellett, akinek elmondhatja, hogy a lányok kiközösítik az oviban, hogy a fiú, akibe szerelmes porig alázta, és hogy szeretné ha végre valaki megértené. Alice erre csak akkor jött rá, mikor a fejéhez vágták. Akkor már késő volt.

A hamut mindig elfelejtette lepöckölni vagy inkább nem is foglalkozott vele. Megszokta, hogy jelen helyzetében már ezt az apró dolgot sem tudja irányítani. Egy slukk, mélyen beszívva, ami felébreszti az emlékeket. Két slukk és a gondolat átjárja a fejet, kellemetlenül zakatol, egyre jobban kalimpál amíg... három slukk. A füst kijön, ahogy minden más is ami vele együtt benn volt. Hetedik éve üríti az elméjét. Hetedik éve háromslukkozik az emlékeivel.

            Tekintete a kisasztalon lévő zsebnaptárra kúszott. Egy piros szájú, ronda, sárga fogú bohóc vigyorgott őszintétlenül a képről. Pont ilyen bohócot akart a lánya ötödik szülinapjára. Nem tudott elmenni, de az egészet ő szervezte. A kert lufik és színes terítékek áradatában úszott, az egész óvoda házhoz rendelve. Alice elfelejtette, hogy lánya mennyire fél a festett arc és a piros orr látványától. Élete első és utolsó cirkuszi élménye kapcsán a fényképezkedős bohóc leejtette őt. Édesanyja hatodik szülinapjára mégis elhívott egy ilyen csúf szörnyeteget, akár a csoporttársait, akik nem viselkedtek különben vele, mint hajdan a cirkuszi bohóc.

Június 3. Ez volt az egyetlen fontos dátum az életében. Ekkor született a kislánya, és ekkor született ő maga is. De elfelejtett élni. Elnyomta a csikket a nappali padlóján, és felemelkedve újabb szédülés fogta el. Szeme visszacsúszott a naptárra. Június 2. Holnap! Holnap van a születésnapja, a drága lánya születésnapja. Utolsó lehetőségét látta arra, hogy rendbe hozza az életét. Holnap! Holnap első dolga lesz hogy felhívja.

Ébren forgolódott sokáig. Bevett még jó néhány gyógyszert. Álomba szenderült. Álmában a másnapi eseményekről fantáziált. A lány és ő egymás karjaiban, majd kezében egy torta, 23 gyertyával: Fújd el, kicsim, kívánj valamit! Egy, kettő, három!

A kép elhomályosult és ő többé nem ébredt fel.

Ha a kártyavár összedől és újat építenek a helyére már nem tudod hol keresd az ászt meg a királyt.

it's not enough

Mint hajnali égbolton futó kondenzcsík
húzódik bennem reményed.
Nappalokon át kérdő tekinteted vádol.
Tó tükrében mögöttem állsz, 
emlékeztetsz ígéretemre,
szememben van mosolyod,
mérföldekre távol.


Mintha mondhatnád, hogy miattam van.
Nem mondhatod.
Nem én tettem.
Szétcibálod gondolatom,
másra fested arcom képét,
de tudd meg én előre szóltam.


Nem hallgatsz,
füled lezárva lesed ajkam,
átfolyik, mint szitán a só,
minden szavam rajtad.


Mintha hallhatnád, hogy mit gondolok.
Nem hallhatod.
Nem gondolok.
Rád találni sosem fogok,
fűszál vagy a tengeremben,
s a levesemben homok.


Mintha érezhetnéd mit akarok.
Nem érzed,
Mert nem téged.
S ha végre eltűnnél
az összefirkált lapról
láthatnám a régnemlátott képet.

art.

mintha egy hosszú festmény

lenne arcod fejemben

gondolatom akármilyen 

gyorsan fut

képed mindig bevillan

pedig nem vágyom rád

nem vágyhatok

láttam ki vagy

nem akarom hinni

még így is akarlak

el akarlak felejteni

hogy léteztél valaha

de belém vájtad magad

és nem bírlak kihányni.