téli

nevetni akarok, vidámkodni odakinn a hóesésben, sállal a nyakam körül egy bögre kávéval bagózni, megörökíteni az első egyetlen pillanatokat, sapkát húzni, hóangyalt készíteni míg le ne fagynak az ujjvégeim, táncolni vidáman és énekelni torkom szakadtából, mesélni téli történeteket, órákig, naplementéig, elcsúszni a jégen, beütni a fenekem, kacagni, sírni, imádni, mosolyogni, őszintén, szívből valaki olyannal aki velem akar lenni még akkor is ha nem kérem. 

keveremkavarom

Az életem tartogat némi meglepetést,

bár nekem nem kenyerem a bekebelezés.

rám mosolyog az utcán, lekötelez,

és ezzel egyszer s mindenkorra elkötelez,

ha nem tetszem neki leszemetez.

lesben ül és figyel, ernyedetlen,

s ha engem olvas némely eredetben,

szemembe súgja, hogy én vele szemben,

nem érdemelek rendet tiszteletben.

rákacsintok szép szememmel,

ellentétben vele, nincstelennel,

aki úgy áll magával, mint fejedelemmel,

s én arcába vágok tenyeremmel.

csiripelték naphosszat a kisverebek,

miközben konyhámban zsemlét szeletelek,

hogy az én életem éppen minap ecsetelt,

odahaza palacsintát bekevert,

s szívemnek iszonytatót lekevert.

hiába az aranyozás, ahogy bekeretez

meg a forró vas mit formára veretez,

ő bűnbakot keres eltökélten,

bámulom őt, hevesen, kinn a sötétségben.
sosem elég a fából csak piszka
mikor a száj olyan trágár és piszke,
képzeli, hogy én a szöszke,
hajlongok mint a nyári ribiszke,
megremeg a térdem bütyke,
fülön lakat, kéztő hegyke,
nem hall a száj, nem éri szesz se.
nekem ez így nem fog menni,
nem akarom én ezt megszokni,
az élet sose fog szeretni,
kinn hagy majd a kertben heverni
én meg csak leszek ott, egy szelet vekni
egész valóm mint a sokathasznált zokni,
fog az asztalnál zokogni.

hurt

tégy tökéletest.

fejts lehetetlent.

fejlődj.

légy boldog.

őszinte.

szeresd.

mosolyogj.

adj mindent.







csak engem hagyj békén

az idő akár a koffeintúladagolásban szenvedő kvarcóra,
megbántam a döntést, az irányt azóta...
ha akkor változtatok most minden rendben lenne,
ha akkor jól választok képemben is ez lenne benne.
elcsesztem, elbasztam az egészet,
s hogy most ő boldog, könnycsordulva nézem
holnapban gondolkozom, őt rajzolom a falra
gépembe pixelenként belevésve arca.
radiátor mellett kezemben a teásbögrém,
romantikus zene szól a rádiómból, agyrém.
magyarázom a lehetetlent, elhiszem a végtelent,
erdőmben reszketek, de játszom a féktelent.
mi az amire várok ha ő nem válaszol?
mit tettetem? nem is létezik.

a fegyver a bohóc kezében elsült

vannak pillanatok az életemben amikor

csak nézek, aztán felfogom a történteket.

néhány perc olyan mintha más élné meg

helyettem a magamról írt történetet.

nyomon követem ahogy elég a cigarettám 

anélkül, hogy szívnék belőle.

elmesélem a napom, várom a 

következőt miközben futnék előle.

ha virág lennék a betonban,  domboldal

a helytetőn és mikrofon a fű alatt,

jégtükörként tekintenék a világra,

ismételném a kimondott szavat.

látom ahogy elsuhan az idő mellettem

fénysugárként a hóesésben.

kérdés a jóban, néma a rosszban,

állítás a feltevésben.

villog odakint a repülők lámpája 

a csillagok ragyogta égen.

szeretnék úgy látni, érezni, szeretni,

 

mint régen.

?

elmondanám, ha egy szó elég lenne ahhoz hogy leírjam.
elmesélném, ha nem fakadnék könnyre ahányszor megélem.
elkezdeném, ha nem fulladnék ki mindahányszor megpróbálom.

leírom. arra kérlek, olvasd el, többször, nézz a szavaim mögé, lásd meg benne azt, aki én vagyok, akivé te lettél, akivé te tettél...

álmommanó az álomport hintő agyaggalambtól.

Álmodni akarok földet, más világot,
Álmodni akarok múltat, jövőt, valóságot,
Álmodni akarok világost, sötétet,
Álmodni akarok feketét, fehéret,
Álmodni akarok tengert és tavat,
Álmodni esőt és havat.


Álmodni akarok holdakat, csillagot.
Álmodni akarok tegnapot, holnapot
Álmodni akarok sósat és savanyút,
Álmodni akarok kedveset, szomorút,
Álmodni akarok hegyeset és tompát,
Álmodni édest és mostohát.




Álmodni akarok férfit és nőt,
Álmodni akarok síkságot, hegytetőt,
Álmodni akarok rövidet és hosszút,
Álmodni akarok kegyelmet, vérbosszút.
Álmodni akarok két szájat, négy fület,
Álmodnék veled, 
álmodnék nélküled.

amikor különböző világok találkoznak

nincs már bennük értelem,

csak rohadt, bűzölgő érzelem,

egymást hátba vágják,

miközben tőrüket saját szívükbe szúrják.

elfelejtenek visszanézni a hátuk mögé,

meglátni azt ami mögöttük: a törmelék.

minket látnak ott... szemükben mi a söpredék

állnak, egy helyben, csoportosan,

erejük teljében, de mi érnek ők magányosan?

egyedül áll az egyikük a szikláknál,

te közelebb mennél? vagy te is csak állnál?

én várok, úgy ahogy ő soha nem várt,

emlékünkbe s lelkünkbe mély sebeket vájt.

volt rá oka?

hogy volt mersze?

s akkor hátranéz, minden undorral persze.

üres a tekintete, akár csak ő belül,

és én most érzem tudatomon felül,

hogy egyszer még megbánja,

de ha nem, remélem kihányja.

sunshine

tegnap rám ragyogott a napfény, ha lehet ilyen líraian fogalmaznom. olyan, ritkán és keveset látom, hogy nehezemre esett emlékezetembe vésni az arcát. 10 percet töltöttem el vele a buszon, először másik székre ültem, ránéztem, és tekintetem elhúzva jöttem rá, hogy ki ül mellettem. 10 percbe tuszkoltuk bele az örömöt, hogy újra látjuk egymást. 10 percen keresztül szüntelenül mosolyogtunk. 10 percbe gyömöszöltük a két évet, amit külön töltöttünk. és 10 perc volt rájönnöm, hogy mennyire hiányzik.

ajándékkosárként árulom a szíved a szabadpiacon

elkötelezés, nagy dolog, sok lehetőség, te mégis a könnyebb utat választod, titokban, halkan szeretsz, távolról húzol magadhoz, ha túl közel vagyok eltaszítasz, éjjel a gondolatommal alszol el, szinte érzel, és látsz teljes valómban, mosolyt csalok az arcodra a puszta létezésemmel. olyan sokáig éltél álomvilágban de nem akarsz felébredni, arcodon a könnycseppek, mint ezernyi álmod hullanak a mélybe 

good bye brielle

azon kapod magad, hogy emészt valami, láthatatlan, belülről old fel, és mire észbe kapsz az asztalnál sírsz, jön egy fuvallat és  a fűben hemperegsz, majd megint szorul a gyomrod és nem tudod hogy nevess e vagy zokogj, hogy kell e az álmosoly vagy tényleg szabadulj meg a láctól.

követni foglak a sötétségbe

No blinding light or tunnels to gates of white 

Just our hands clasped so tight 

Waiting for the hint of a spark 

If heaven and hell decide 

That they both are satisfied 

Illuminate the no's on their vacancy signs 

If there's no one beside you 

When your soul embarks 

Then I'll follow you into the dark

friends.

vannak olyan barátaid, akivel folytonos kontaktusba kell lenned, minden nap látnod kell őket, együtt kell mennetek órákra, és pisilni, menzára, udvarra és akárhova... és van az olyan barátod akivel nincs szükségetek folyton egymás társaságára, mert anélkül is tudod hogy számíthatsz rá, és összetartoztok. és ő is tudja

A felnyitott bőrön át szökik el az élet....

Néha csak úgy ülök a széken, padon, a földön , számolom a perceket, nézem az embereket, a gesztusokat, a rezdüléseket, várom a csodát... a percek múlnak, az emberek mennek, a gesztusok eltűnnek a rezdülések elhalkulnak, míg végül egy magam maradok, kénytelen lépek az ajtóhoz, és a remény ami mindvégig bennem volt az utolsó leheletét is kicsikarta magából... kilépve az ajtón magam mögött hagyom a csendet, és a csodát.

A rossz tanuló és az osztály

Reggel éppen csak beértem az első órámra. Biológia. Az kéne még, hogy a felelés sora valamely csoda folytán rám kerüljön. Öt perccel ezelőtti gondolatom álmos agyam rengetegébe zúdítottam. Komótosan ballagok a helyemre, leteszem a pingálatlan könyvemet az asztalra és táskámban hagyom a mezítelen munkafüzetem. Nem hagyhatom, hogy az osztály izzó levegőjének zónájába essen.

Belép Őfelsége.  Mi felállunk mélységes tiszteletünket jelezvén, alig, hogy térdre nem borulunk előtte, s esdekelünk könyörületért. Ő leül a trónra, fodros báli ruháját megigazítja a mellkasán, s azon a gyönyörűséges tomporán. Kinyitja a bibliát és elmélyülten szemléli, mintha most találkozna először a hit és az isteni tudás szentségével. Gondosan ápolt porcelánkeze végigfut a papíron, a lap alján megállva csókos száját szóra nyitja:

-          Tehát … a felelőnk … Szappanos.

A szívem egy pillanatra megáll. Nem. Az lehetetlen. Soha egyszer sem vétettem a törvény ellen – úgy, hogy bárki is tudott volna róla a padtársamon kívül.  Nem küldhetnek bitófára, kétségkívül hihetetlen az életfogytiglan tartó halálbüntetés. Tettethetnék ájulást, vagy rosszullétet, esetleg szó nélkül kirohanhatnék rókázást színlelve. Nem csinálhatom. Felállok és szememmel intek a Balázs padtársamnak, hogy gyorsan-gyorsan a munkafüzetét. Odaadja, ceruzáért kotorászok.

-          Tehát jöjjön ki kérem!

… végre találok egy tollat áthúzom a Balázs Lillát felírom, a saját nevemet…

-          Mikor jön már tehát?

…előveszem a könyvemet, átolvasom még, megszólal a telefonom. A többiek észreveszik, hangos beszélgetés, hörögés, tüsszögés és nevetés tör elő belőlük, míg én kikapcsolom az idétlenül visongó szerkezetet. Végre elhallgatott. Kibukdácsolok, mialatt az osztály elcsendesedik. Olyan volt az egész mint a némafilmek zenei aláfestéssel.

-          Itt a munkafüzet tanár nő, kérem!

Szeme villámként fut végig barátnőm keze írásán. Felteszi a rettegett kérdést, amit a világon senki nem akar hallani:

-          K – É – S – Z – Ü – L – T – É – L  ? ? ?

-          Persze, hogy, tanárnő.

Mindezek a szavak buborékként buggyantak ki lebiggyesztett ajkaim közül. Első kérdésére nem figyeltem. De hallottam a tollak eszeveszett sercegését a papírokon, majd megláttam a trónus háta mögött himbálódzó feliratot, melyet épp csak hunyorítva el tudtam olvasni: CITRUS.

-          Citrus az tanárnő kérem!

Az első helyes válasznak bizonyult, ám a továbbiak, olyan tempóban suhantak át a tudatomon, hogy azóta elfelejtettem mi is történt valójában. A legutolsó mondat, amiben biztos vagyok:

-          Köszönöm. Tehát, ez, tehát (körmöli a gömböcöt és a másikat) … tehát egy hármas.

Gondolkozik, megcsodálja keze munkáját, elmélázik, belevájja tekintetét a naplóba és tekintgeti még ha nem is az érdemes, de azt a „bizonyos” jegyet.

A papírok eltűntek, a ceruzák mély hallgatásba merülve bújtak a zugaikba, mindenki elégedetten mosolygott, még én is. Azzal visszacsúsztam a padba és áttoltam a munkafüzetet egy cetlivel benne Balázs Lillának a padtársamnak

                

                   „Köszönöm”

stilizál

stilizál, mint ábrázolni. barbi mondta ezt, az a lány akivel a fajankók nem értenek szót. nyitott vagyok új dolgokra, szeretem, ha valaki van annyira művelt, hogy ne mindig ugyanazokat a kifejezéseket használja a megnyilvánulásaiban. az eget hatalmas óceánnak a vidáman bucskázó felhőket alulról teknősnek stilizálom. Ha  a mostani érzésemet kéne stilizálnom, azt mondanám, hogy nyugodt vagyok. nem érdekel hogy holnap két témazárót írunk. nem írok vissza senkinek nem foglalkozom semmivel nem beszélek nem látok. létezem ilyenkor egyáltalán?

mikor kicsordul a poharad

i l l a t, mellyel akárhányszor belépsz egy helyre csordultig telemegy az orrod, és mikor távozol, ahogy az illat is, hiányérzeted támad.

k é p, melyre akárhányszor ránézel mosolyogni támad kedved és ugyanez a kép, melyet, ha megpillantasz csordultig telik a szemed könnyel.

h a n g, amit belül ha hallasz vidáman dúdolod, s ha énekled lelked csordultig van élettel.

í z, mely egy románcra emlékeztet, a mindennapi csókra, a dohányra mellyel  csordultig töltöd a cigarettád.

f r i s s, mint az őszi hajnal levegőjéből szippantott tömeg, mely megtisztítja fejed csordultig gondolatokkal telt tartományát.

l á t h a t a t l a n, mint a kép amit magadról alkotsz megkérdőjelezve mások biztos tudatát abban a reményedben, hogy talán nekik van igazuk, mikor csordultig vagy fájdalommal.

h a l k, mint azok a dallamok, melyek reggel motoszkálnak a fejedben, és csordultig töltenek ötletekkel egy kis pluszt adva a mindennapjaid unalmas rengetegéhez.

é d e s, mint a csokoládé, mikor a szád csordultig megtömöd vele, remélve, hogy feledteti az emlékeidet és kárpótol a hiányokért.

volt

sokat beszélsz, pont hogy keveset mondasz, és ha keveset beszélsz, többet értek belőled, ha közel vagy túl távol, ha távol vagy túl közel érsz, a nemed az igen, az igened a nemed, az életed hazugság, a hazugság az életed, sírok és te nevetsz, mosolyognom kell és megvonod a vállad, kinyújtom a karom te elhúzod a kezed, nyújtod a tiéd, de én el fogom engedni, el kell engednem belefáradok az örökös huzavonába, a meg nem egyezésbe, az utálatba és abba hogy szeretlek. szerettelek.

always and nevers.

Nem mondhatom, hogy mindig, és azt sem , hogy soha, hiszen mind a kettő túl nagy fogalom és akadhat valami kivétel a szabályok alól, de tudom, hogy én megtaláltam azt a helyet, ahol elfogadnak, nem néznek rám úgy, mintha bolond lennék ha mesélek a lila elefántokról vagy az égen úszó teknősökről, ha önmagamból kikelve gátlás nélkül énekelek, ha az igazi véleményemet osztom meg velük és nem a világ szerint elvárt elképzeléseket, hisz őket nem érdekli, ha más a stílusom, ha más zenét szeretek, nem veszik figyelembe, hogy mennyire kiment a divatból a cicanadrág, nem űznek gúnyt belőlem, ha valamit félreértek és mindezeket egybevetve tolerálják, hogy ki vagyok valójában.

angolóra.

Mikor először lépsz be az életbe ártatlan vagy, kíváncsi és nem figyelsz a viszontagságokra, stilizálod a körülötted lévő univerzumot vonalakkal és színekkel, semmi olyan nincs, amit rosszul tennél, hisz minden ív tökéleteset ábrázol, és te vagy a középpontban. Az idő során a színek elmosódnak, az élek kirajzolódnak, az ívek egyre szögletesebbek majd rádöbbensz, hogy börtönbe zártak, a saját börtönöd rabja lettél melyet te teremtettél magadnak, de önhibádon kivül, a világod ketrece lesz a végzeted, s a szép álmok, remények, a vonalak, az ívek, a kékek és a pirosak fokozatosan fakulnak meg s végül teljesen kitörlődnek a tudatodból.

blue

Kék füstfelhőbe hentergőzve néztem a múltamba, de nem sejthettem, milyen vészes sebességgel tör felszínre a jövő, a bennem lakozó lény, az, akit talál soha nem akartam megismerni, a legfőbb célom volt, hogy elmulasszam a találkozást,   és hogy az idő olyan, mint a puszta szellő, egyszer csak átsuhan rajtad, és te még csak észre sem veszed.

buszon

a busz motorjának hangját hallom, egészen az agyamig hatol a berregése s amint látom az szemem előtt elsuhanó emberek sziluettjét az utcán elmélázom azon, hogy ők vajon most mit gondolhatnak, aztán a busz megáll, újabb emberek szállnak fel, és -le  és felötlik bennem, hogy talán az élet is ilyen. Mikor elkezdődik, akkor jön a te buszod, felszállsz rá, s amíg fenn vagy rajta éled az életed, itt-ott zötykölődik az út, van sima terep, vannak megállók, leszállhatnak az ismerőseid is de rövid az út és túl közel a végállomás, és van aki esélyt sem kap a felszállásra mégis lekési.

smile

a legrosszabb, ha rossz napod van, végig kísér egész délután, és gyötörnek a gondolatok meg, hogy legyen vége végre már. a folyó lassan csobog, az idő lassan telik, vérlázító, ahogyan az idegeid agyadat préselik. gyomrod görcsben, képzeletben már a falat kaparod, minden szó megőrjit csak úgy dühöngsz mégha nem is akarod. hazamenni, énekelni olvasni és elmerengni, akármit csinálhatsz, de az ideg összeroppanást lehetőleg elkerülni. ha olykor-olykor van ilyen nap akkor enélkül talán nincs is élet? miért nem teheted tökéletessé a világod ha éled? miért tűrj és viseld el, ha valami bánt vagy felkavar és bírd ki úgy szótlanul, mint erdőben az avar? eltaposva, meggyötörten, véleményed érdektelen, s ha a sors úgy akarja, létezésed lényegtelen. a te hibád? te lettél ilyenné? hisz ez csak egy rövid stádium. lehet hogy a sejtjeidből hiányzik a kálium. Ez csak egy állomás, szimpla lelkiállapot, amely néha napján kihozza belőled az állatot. és sokszor elég egy mosoly, csupán egy jó hír, ez lehet ilyenkor kedvedre gyógyír. képzeld csak el, ha mindenki így élne... bezárkózna folyton a magánytól félve, hogy ez alatt elveszít mindent, közben e miatt kesereg, vajon mi kell még a boldogsághoz, egy egész hadsereg?

kérlek nevess... mosolyogj rám és velem is elfelejtetsz minden rosszat. fényt viszel az életembe beleragyogsz a szemembe lelkem mélyen elolvad, szeretném, hogy tudd én rád gondolok naphosszat...

múlandó

elmúlás.

nem mondom hogy nem jó a változás.

sokszor muszáj,

sokszor fáj.

van amiért kár a feláldozás,

a tetteidért kell a feloldozás.

elmúlik a nappal,

elmúlik az éjjel.

elmúlik az éhség.

elmúlik a kényszer?

elmúlhat e nap úgy,

hogy ne tennél valamit ugyanúgy,

hogy nem gondolkozol és később megbánod

utána tartod a hátad, az ütést meg állod.

Bizonytalan

Esik az eső,
Leszakadt az ég.
Te magadba nézel,
s úgy érzed ez a vég.

Van e kiút
Vagy megváltás?
Látszólag tiszta,
Valójában homályos a látás.

Miattad a baj
Vagy más a hibás?
Évelődsz emiatt,
Görcsölsz is nem vitás.

Érdemes e kockáztatni
Vagy túl nagy a tét?
De mögötted már sok minden van,
Meddig bírod még?

Mélyen a lelkedik
Hatol ez az érzés.
Valójában amit érzel
megbántás vagy féltés?

A legjobb lenne elfeledni
Hagyni a fenébe.
Meg se próbálj beleképzelni
A másik helyébe.

Azért elmerengsz
vajon ő mit gondol.
Hogy magában ő is
Őrjöng e és tombol.

Másként is csinálhatod
A probléma elé állhatsz
Talán így menekülsz meg
És még jól is járhatsz.

De nagyon bánt a kétely
A kimondatlan szó.
Lelkeden nem segít
Se tűz, se víz vagy hó.

Szerelmed ha nem látod
Elfog a rettegés
S ha arra gondolsz mással van
Már ébred a megvetés.

Ő csak a tiéd.
Soha nem ereszted el.
Bármit feláldoznál,
Akár élned vagy halnod kell.

my favoritz.

Rigmusok a századra,
századvégre


Egemen műfények másznak,
műmicsodák planétáznak.
Lövöldöznek. Rakétáznak.
Vadludak harmonikáznak.
Ősök, ükök, tűnt elődök
titkain most eltűnődök.
Mélán nyomukba szegődök.
Egyszer magam is ledőlök.
*
Földünk kérge egyet pattan –
két kontinens összecsattan,
s ki tegnap még ült a padban,
ma már gyilkol lankadatlan.
Majd: ürül a lövészárok.
Hurkot vetnek a határok.
Mindenfelől jönnek rátok,
mohóbbak, mint a tatárok.
Ha gyalázat, hát gyalázat –
van rá annyi magyarázat!
Ez a század ilyen század –
mint egy birsalmát, lerázat.
*
Egyik felől: vér a sebben.
Másik felől: kéz a zsebben,
hadar egyre sebesebben
s hazudik, szeme sem rebben,
nem ismeri, mi a szégyen,
nincs benne csöppnyi szemérem,
köpi csak a szót ledéren –
nagykutya lesz, még megérem.
*
Úrral szegény nem komázhat,
Ha esik, hát bőrig ázhat:
alanyi joga, hogy fázhat.
Ki védtelen, nem pofázhat.
Ha gyalázat, hát gyalázat –
mindre akad magyarázat.
Ez a század ilyen század –
mint egy szem diót, lerázat.
*
Festett maszkok, mosoly-mázak.
Letapossák, aki lázad.
Szétdúlják a szülőházad?
Vájd ki szemed, varrd be szájad,
s ím: a csörtetők hadában,
idolok vak udvarában,
zengő-bongó utcabálban
ázunk tapsviharkabátban.
*
Bitang szőlő. Benne rókák.
Tar fejeken prém-parókák.
Zengzetes ódai strófák
mögött sorban – a bitófák.
Ilyen század hát e század:
ördögökkel paroláztat,
könnyben úsztat, vérben áztat –
a tied is rajta szárad.
*
Venyigeláng: forradalom –
rátalpal egy Birodalom.
Félkoporsó fekvőpadom.
Mindenható a Hatalom:
belesandít életedbe,
belerondít ételedbe,
belelapoz leveledbe,
belekukkant a beledbe.
Ha gyalázat, hát gyalázat –
mindenre van magyarázat.
Ez a század ilyen század –
akár egy makkot, leráznak.
Rögvest megérjük a százat.
Fel ne szökjön – mérd a lázad,
ám mint az eb, ha vadászhat,
nyulak nyomán nyargalászhat,
loholj, csaholj, el ne hallgass!
– Szabadhídvég, nem Tilalmas! -
S ha az etikád rugalmas,
dolgod lesz majd diadalmas.
*
Lám csak, lám: való a látszat –
friss hősöket nemz a század.
Félre innét, bölcs alázat –
aki mar, csak az kaszálhat.
Szólj, philosoph, tudsz-e jobbat?
S míg a Föld magmáig rothad,
szörfdeszkáin ím a jognak
újgazdagék plébojognak.
*
Malmot nem hajt a kanális,
az IC nem vicinális.
Kvarcórám még ha megáll is,
cifferblattja digitális.
Ibrány, Kunhegyes vagy Párizs –
interneten ott vagy máris.
Minden transznacionális,
sőt: globális – legalább is.
*
Mér´ vagy mán úgy megkukulva?
Csóró igric, csapja a húrba!
Tökmindegy, hogy mollba´, dúrba´ –
az a menő, aki kurva!
S ha gyalázat? Hát gyalázat!
Mire nincs itt magyarázat?
Ez a század ilyen század –
mint egy nyúlbogyót, lerázhat.
*
Jól sejtem? Jövő a mában
rejtőzik, mint füst a fában,
vagy: fenyőszál a csírában –
remény az idő falában.

Szültek kiket garmadában,
hátha nem éltek hiában.
Magot a szérű porában –
hagyj utódot a világban.


                              Buda Ferenc :)

ízelítő a távoli nyugatról

"Fekszem a fűben a szökőkút mellett. Körülöttem kisgyerekek viháncolva játszadoznak, el-elszórva kápésok ülnek egy-egy fa alatt. Cigarettafüst lebeg a fejük felett. Nem látok ismerőst sehol. A tudat, hogy egymagam vagyok ebben a pillanatban összetartja a lelkem minden darabját. Szívemben sem harag, sem féltékenység, mindannak ellenére, hogy lehetne. Most csak élvezem, hogy vagyok. Hagyom, hogy az új évszak beköszönte átjára az egész testem. Fülemben hallom a néhány utcányira zúgó koncert távoli zsongását, hallom a víz puha csobogását. Lábaimat megérinti a nap sugara. Negyed hat van. Lassan hazaindulok, de amíg lehet élvezem, ahogy a lágy szellő vízcseppeket zúdít az arcomra, hogy a fűszálak csiklandozzák a hasamat, és hogy szerte a környezetemben elkezdődött a pezsgés, feléledt az az élet, melynek pontosan ilyenkor kell. Minden ember érzi a szabadságot, mindenki örül mert végre beköszöntött. És én is boldog vagyok. Végre itt a nyár."

Szemben ülsz velem.

Valószínűleg fogalmad sincs mit jelentesz nekem. 

Nekem ez a végzetem.

Én némán szeretlek örökké

Akár feljön a nap, akkor is ha beköszönt az éj

De a titok számomra is rejtély.

Szeretlek halkan suttogást sejtető szavakkal

Vágtat a szívem mint puszta vadlovakkal

Ellenséges hadakkal

Mi a baj a világgal? Mi a baj velem?

Boldogságom nélküled sehogyan sem lelem

és mint a csend, ha beköszönt az est

én is úgy akarlak most, s felejtelek el.

előítéletek.

Folyvást a fehér holló a feketék között. A tű a szénakazalban. A szomorú a vidámak közt. Én az életben. Ha az ember vét a másik ellen, megérdemli, hogy egy kívülálló személy véleményt alkosson róla? Ha az embernek életstílusa van megengedheti egy külső szemlélő, hogy elítélje? Rasszizmus. A fekete bőrűeket sok helyen kiközösítik. Ők ugyanezt megtehetnék. Nekik az a más ha fehér a bőr. A szőke nők. Lehetnek ügyvédek, híres énekesek, orvosok... ők szőkék. Érdemes lenne átgondolni a szőke nős vicceket. A paródia túloz, de a középpontba állított személy is nevet a humorán. Külön dolog együtt nevetni és máson nevetni.

Az fiatalok és gyakran a felnőtt emberek sem tudják,  hogy hol helyezkedik el az éles törésvonal a kettő között. Azt hiszem menőnek számít ha lejáratod a barátodat és megalázod a körülötted lévőket csak azért, hogy a többi agyalágyult idióta befogadjon és röhögjenek a kegyetlen poénodon.

Valahogy nem akarsz megfelelni ezeknek az újonnan kialakult társadalmi ideáloknak. És, hogy ilyenkor mi van? Te leszel a célpont.

Bevezetőnek

változás.

"változik az élet, változik a környezet, a világ, ahogy mi is. Módosul a felfogás, gyarapszik a tudás, más lehet a stílus az egyéniség, újulhatnak a gondolatok. De mindez nem változtat semmin. A létezésünk mindezek árán sem változik. Vagyunk hétmilliárdan a Földön, halnak meg és születnek belőlünk újak, de még mindig létezünk. Hiába vagy változásokkal körülvéve akkor is vagy. És lehetsz más létezőkkel, mivoltodat nem kérdőjelezhetik meg."

...A blogírás és a világon minden dolog olyan kategóriába sorolható amiben senkinek sincsen megegyező véleménye. Utálat, rajongás, közömbösség és ezerféle érzés nyilvánulhat meg. Szerintem a blogvezetés pozitív és negatív is. Megőrzött gondolatok és emlékek tárháza. Bár szerintem az már egy kicsit más kérdés hogy mi van ha hirtelen megszűnik a szolgáltató oldal. Ezért természetesen mindent menteni kell a saját gépre. Túl nagy a veszélye, hogy kicsúszik a markod közül az a világ amit magad köré építettél....